Van két lemezem Melody Gardottól (ejtsd: Zsárdó). De csak most nemrég olvastam róla egy cikket, amiben az volt, hogy ez az énekesnő nagyon súlyos közlekedési balesetet szenvedett, aminek következtében hosszú hosszú rehabilitációs időszakon ment keresztül. Elfelejtett beszélni és járni, újból meg kellett tanulnia mindent. Az orvosok megkérdezték a szüleit, hogy mivel foglalkozott korábban, volt-e valamilyen hobbija? Mondták, hogy kisebb korában zongorázott, de az túl nagy hangszer, nem lehetett az ágyból fekve gyakorolni rajta. A kezelőorvosa így kívánta elősegíteni az újratanulási folyamatot. Ehelyett választották a gitárt. És Melody elkezdett gitározni, a zene segítségével (is )megtanult újból beszélni. És elkezdett számokat komponálni. Ezek annyira jól sikerültek, hogy azt javasolták, készítsen lemezt belőlük. A többit már tudod , Európában telt házas koncertjei vannak, nagyon szereti a közönség. Érdekes módon Amerikában nem annyira felkapott, mint Európában.
Az jutott eszembe, - és ennek semmi köze ehhez a fantasztikus énekesnőhöz vagy az ő teljesítményéhez – hogy vajon miért kell elmennünk néha a végletekig ahhoz, hogy fény derüljön arra, mi a sorsunk, mi a feladatunk? És vajon el kell-e menni a végletekig ahhoz, hogy megtaláljuk önmagunkat ebben az esztelenül forgó hömpölygő világban?
Utolsó kommentek